A zongora hangja

Reggel hétkor keltem mint minden normális napomon.
 Ó, de ez koránt sem volt normális,  miért is lett volna az?
Mindegy, mindent az elejétől.

Reggel ugye hétkor felkeltem, és megcsináltam a szokásos reggeli rutinomat. A táskámat átnéztem, hogy bepakoltam - e mindent. Úgy tipikus jó kislány módra. A napi öltözékem egy fekete farmerből és fűzöld pólóból állt, mellé a zöld tornacipőm. Magyarul minden teljesen normális volt. Elővettem a Penny-boardomat a helyéről, és elindultam a buszmegállóba. Egy magas nem mondom, hogy hegyoldalon, de egy emelkedő utcában lakok.

***

Éppen, hogy elértem a buszt meg a vonatot, de beértem az iskolába sikeresen. Igaz, hogy elkéstem óráról de az mellékes.
- Á, Bella is sikeresen megtalálta az iskolát. Már kezdtem hiányolni Madame. . mondta gúnyosan Magyar. - Ülj le! Azonnal!
Duzzogva elfoglaltam az egyetlen helyet Axel mellett. Valami ultra vallásos családból származik, de irtó helyes.
- Nem hittem volna rólad, hogy késnél. - suttogta. Hirtelen megfagyott körülöttem a levegő mert nem voltam felkészülve arra, hogy hozzám szól, ő vagy akár bárki.
- Így akarta a Sors. - mondtam vállat vonva.
- Ebben hiszel? A Sorsban? - kérdőn fel vonta a szemöldökét. Inkább nem válaszoltam mert Magyar láttam, hogy ránk néz, és az soha nem jó.
 Így ez a kérdés lógott a levegőben addig míg meg nem szólalt a csengő, mert utána hagytuk hadd vigye magával. Egyszerre álltunk fel és hagytuk el a termet. Fogalmam nincs, hogy hoztuk ezt így össze, de így sikerült.
- Axel. - szólítottam meg. Fogalmam sincs mit akartam mondani, de neki kezdtem.
- Dráma óra után eljössz a zongorához? - kérdezte teljesen természetesen.
- Ööö, aha persze.
- Akkor ott találkozunk. - mosolygott rám, és én ott megsemmisültem. Megnéztem ma dráma óra az utolsó volt. Vajon mit akar? Fogalmam sincs. De tényleg, mit akarhat? Axel? Pont tőlem?
Nem is értem.
- Bella! Hahó! Föld hívja Bellát! - a barátnőm Adél.
- Ja, bocs. Elkalandoztam. - mosolyogtam kedvesen.
- Aha, vágom. Mit akart Axel? - kérdezte izgatottan.
- Azt mondta találkozni akar velem dráma után a zongoránál. - vontam meg a vállam.
- Uuu, az tök jó. Lehet bejössz neki.
- Aha, persze. Na gyere angolra.

***

Túl éltem a maradék órákat, aztán már csak dráma volt hátra.
- Gyerekek remek hírem van! Eljátszhatjuk a FAME-et! Osszuk ki a szerepeket.
Nick, ki akar lenni?
- Én! - Axel jelentkezett.
- Remek! Felírtalak Axel.
- Carmen ki szeretne lenni? - nézett körbe az osztályon. Felakartam tenni a kezemet de láttam Axel pillantásán, hogy "Meg ne próbáld"  .  Így inkább nem tettem fel a kezem.
- Adél nem szeretnél? - nézett rá a tanárnő, "bociszemekkel."
- De, persze. Szívesen. - mosolygott erőltetetten.
- Serena? Ki szeretne ő lenni? -  Axel, nagyon vadul bólogatott.
- Én! - lendítettem magasra a kezemet.
- Remek. Akkor osszuk ki az összes többi szerepet....

***

A zongoránál találkoztunk Axel-lel, a zongoránál.
- Átnézhetnénk a dalokat.
- Oké.

Igy van ez köztünk rég,
játszunk, mint két testvér,
éppúgy, mint nővér és fivér.
Elmondom most én,
ha egy lány szeret,
hogy létezzen tenélküled?
Nem érted.
És van egy más titok még,
itt a szívem mélyén,
az a rég őrzött érzés.
Oly jó az, ahogy
most is rád gondolok!
Oly jó az, ahogy
mindig rád gondolok!
Tegyünk hát egy próbát,
a függönyt fel!
Indul a játék,
csak mi ketten, nem kell más!
Csak szerepjáték,
ez az első állomás!
Na, gyere már, itt nincs szabály,
nincs fal és nincs határ!
Íme a szín, kettőnké csupán!
Kell egy kis játék, csak ránk vár.
Indul a játék,
csak mi ketten, nem kell más!
Nem szerepjáték,
Ez a végső állomás!
Harcolj, nincs szabály,
nincs korlát, nincs határ!
Íme a szín, csak kettőnkre vár!
Miénk a játék!
Játék, indul már! 

- Gyönyörű a hangod. - mondta.
- Ö, köszi.

- A közös duettet is. Oké?
- Ha persze. - mondtam kissé feszengve. Leütötte a már ismerős hangokat.

Nick:
Te voltál mindenem,
támaszom, barátom, igen,
Előled rejtettem szívem.
Elmondom most én,
ha egy srác szeret,
árnyékként él csak nélküled!
Nem érted.
Majd Brooklyn-ban összejössz egy jóképű sráccal,
és még nevemet és elfelejted!
Serena:
Te meg összejössz New Haven-ben egy jóképű sráccal,
és még a nevemet is elfelejted!
Nick:
Nagyon vicces!
Serena:
Oly jó az, ahogy
most is rád gondolok!
Nick:
Oly jó az, ahogy
mindig rád gondolok!
Serena:
Érezd hát!
Nick:
Most éld át!
Együtt:
A függönyt fel!
Indul a játék,
csak mi ketten, nem kell más!
Nem szerepjáték,
ez a végső állomás!
Csak tudd, hogy rád és rám
az élet írt drámát!
Íme a szín, kettőnké csupán,
és ez nem játék!
Csak ránk vár!
Serena:
Elmondom most én,
ha egy lány szeret,
árnyékként él csak nélküled!
Nem érted.
És amit még tudnod kell,
Mint egy vulkán, tör fel
az a háborgó érzés...
Oly jó az, ahogy
most is rád gondolok!
Nick:
Oly jó az, ahogy
mindig rád gondolok!
Serena:
Érezd hát!
Nick:
Most éld át!
Együtt:
A függönyt fel!
Indul a játék,
csaj mi ketten, nem kell más!
Nem szerepjáték,
ez a végső állomás!
Csak tudd, hogy rád és rám
az élet írt drámát!
Íme a szín, kettőnké csupán!
Érezd hát!
Most éld át!
Több ez, mint játék!
Csak ránk vár! 

Aztán fel állt a zongorától, odalépett hozzám és megcsókolt.